Ennél pontosabb szó nincs arra, amit érzek. Semmit se bánok. Csak azt, hogy valami tévedés történt. Hiba akadt, mely mindent leállított, utána megszűnt minden, leállt az idő, hirtelen süket lettem, elvesztettem a látásom. Ez az érzés a gyomromig hatol, s jól megcsavarja beleimet, felkavarja az alvó savat, mely marósszodaként szalad ki a számon.
Hirtelen úgy döntöttünk elmegyünk az Államokba, anyum meg én. S már ott is voltunk, megtörtént az időcsúszás is, minden. Fura módón, ott találkoztunk mamáékkal, akik ugyanilyen típusú házban laktak. Én segítettem anyumnak keressen munkát, elmentem vele egy amusment parkba, igazából abba reménykedtem, hogy mindkettőnket felvesznek egyetlen helyre dolgozni. Ez a nyár érdekesnek mutatkozott. Anyum mellett dolgozni...hihetlen volt...s az is marad...
Ma, 2011 április 27.-én sírtam, bögtem, zokogtam. Ezt muszáj bejegyezni, mert ritkán történik meg, az utolsó kb egy éve történt, amikor egyedül maradtam magamban.
Most nagyon jól esett zokogni, kiengedni a sok keserű fájdalmat, az elégedetlenséget, ami azóta újra és újra felkavarta a lelkemet. Nagyon jól esett.
pár éve, amióta én is nagy ritkán blogozok, rájöttem egy-két dologra. Az egyik az, hogy az emberek inkább a halállal kapcsolatos bejegyzéseket olvassák, vagy inkább vonzzák szemeiket a nosztalgikus leírások. Hogy miért, nem tudom? Lehet azért, mert mindenki a felszínen megprobál vidám maradni, mert a strapát másként nem bírjuk, csak, ha egy enyhe kis mosolyt gyurunk az arcunkra. S amikor egyedül maradunk érzéketlen barátunkkal, akit személyes laptop-nak, vagy számítógépnek hívnak, felfigyelünk a szomorú vetületére a világnak, a kis személyes történetekre, melyek, lehet mélyebre hatolnak, mint az ötórási hírek elképesztő eseményei...
Én, L. V. for Lökött Virág!
Amióta éjszaka dolgozok a nappali alvások nagyon mélyek, annyira, hogy nem veszem fel a telefont no matter what...s csak egy démonikus álom tudja megzavarni mély lágyulásomat, álom, melyben telefonon hív egy falumbeli nő, s azt mondja, hogy meghalt nagyapám, én meg nagyon rosszul érzem magam, azt hiszem ez a rémálom kergetni fog a végtelenségig, mert nagyapán mindig fog élni...mármint benne lesz az emlékezetembe, de nem lesz ugyanolyan, nem fogom látni, s nem fogok tudni beszélni vele, azt hiszem ez a legijesztőbb...hogy eltűnik...ijesztő a halál legyőzhetetlensége...nemcsak a halálé, az elmúlásé, az, hogy valami nem lesz többé itt mellettem, ijesztő...sikítani tudnák az ijedtségtől, s kétségbeeséstől...
Mintha egyetemről jöttem volna ki, de minden másképp nézett ki, nagy park, sok zöld terület, az épület előtt találkoztam Abdullal, akivel életembe két szót váltottam. Aztán bementem a múzeumba, ami a főépület oldalán volt, külön volt meszelve, világos kávébarna színe volt. Aztán csak arra emlékszem, hogy édesanyám egy tóba volt, s valamilyen halfajta megtámadta, s hallá változott. Nem lehetett kivenni a vízből, s vártuk, hogy olvadjon el a jég a tó szélén. Később már szabadon uszkált, nagyon örültem neki. Elmentem nézzem meg, jól van-e, s úgy uszott a part felé, tudta, hogy ki vagyok. Engedte, hogy megsimogassam. Kopoltyúja felett nagyon zöld lebbeny volt, mint egy kendő, úgy terült el rajta. Nagyon kétségbe voltam esve. Olyan megható volt az egész, mint egy filmbeli jelenet, csak itt sokkal személyesebb. Nagyon kétségbe voltam esve.
a Metaxa faxa ízét x-dik egyénként ízleli Nexxa, aki Triple X-et néz Xavier-rel egy reflex green színű szobába, miközben a folyosón Xénia xilophonon játszik...
Éjszaka kimentem a konyhába, senki nem volt ott, de égett a gáz a serpenyő alatt, gondoltam M.M. hagyta ott, ugyhogy kitörtem neki a díszhisztit, de azonnal kimagyarázta a krumplit a földből, mégis én tovább folytattam, nagyon elfajult a dolog, s ott volt B., akinek elmondtam minden panaszomat a fürdőbe, a tükör előtt. Nagyon kiömlöttek belőlem a dolgok, pedig nem akartam panaszkodni, de már nem bírtam, csak azt nem tudtam, hogy hogyan fogunk kibékülni, mert vele veszekedni nagyon rettenetes. Nagy megkönnyebülést jelentett reggel felébredni, de ugyanakkor rájöttem, hogy ha erről álmodok eléggé zavarhat, mégse valósult meg a lázadásom, s akkor most mi lesz???
Életem monoton pillanatait agyam automatikusan kiszínezi olyan emlékekkel, melyek nem engedik, hogy mozdulataim szürkülete elborítsa agytekervényeimet...pl ha fogat mosok mindig Sallai Zsuzsira gondolok, aki egyszer azt tanácsolta, hogy fogmosás után csak kétszer ömlítsem ki a szám, mert ha többször csinálom akkor lemosom a fogaimról azt a réteget, mely megvédi a fogaimat (nevetséges maga a helyzet, de elképesztő, hogy a memóriám miket jegyez meg, s mihez köti egyes emberek arcát)...vagy ha tusolás közben a sarkamhoz érek, akkor eszembejut Ő, s tudom, hogy jol esne neki, ha tudná, hogy a sarkam mosása közben épp Ő jut az eszembe, de erről Ő nem tudhat...s arról sem tudhat, hogy amikor a Duna Autonómián néztem A kereszt művészete című dokumentumfilmet képes voltam újra lejegyezni a festők nevét a telefonomba, arra gondolva, hogy újra elküldöm neki a hosszú felsorolást, de nem tettem meg, mert tudtam, hogy majd mégiscsak jól esik az egojának tudni, hogy néha eszembe jut...faxa lesz az a pillanat, amikor felhív majd véletlenül s nem ismerem fel hangját, az azt hiszem indirekt módon nagyon jól fog esni, s akkor fogom tudni, hogy Ő már nem forog agyam tekervénye körül...
ha az ízlések és a pofonok kompatibilisek akkor élveznek az emberek, ha szeretik ha állandóan hülyeségeket habblagyolok össze-vissza, aminek általába fájdalmas röhögés a vége...élek-halok 3 emberért, akik sajnos már elhagyták a látható világot: Moliére, Freud és Caragiale, de ezeken a jófej embereken kívül nagyon kedvelem Balzac-ot, Szabó Magdát meg Karinthyt...félek mindentől, ami ismeretlen, főleg, ha tudom, hogy fájdalmas vagy csalódást okozhat...kedvenc állatom a kutyám Filkó, ami már pár éve nem létezik, utálom a macskákat, mert körmükkel kitünő injekciót tudnak húsomba plántálni, de kivételt képeznek a feketemacskák...minden nyáron áldozatot mutatok be a cseresznye-isteneknek, akik Décsében lakoznak, ott és akkor kötelező rengeteget enni a bogyóból, mert ha nem átok érint, és soha többet a faluból nem talál ki az ember (főleg ha megkostolta a zamatos cseresznyepálinkát)...
